Ma reggel 1/2 6-kor kelt Ati. Ennek eredményeként jó nyűgös volt amikor elindultunk a bölcsibe. Már az utcában elkezdte a nyavajgást, hogy ő ugyan nem megy ma bölcsibe. Ordítva adtam át a gondozónéninek, de mire becsukódott mögöttük az ajtó, már nem is sírt. Utána sem volt vele gond végig.
Beszélgettem kicsit egy másik anyukával, akikkel pont egyszerre értünk a bölcsi kapujába. Az ő kislánya megütközve bámulta Atit, ahogyan ordított. Aztán kiderült, hogy anyuka csokit, cukrot ígér a kislánynak, ha nem fog sírni és majd jövő héten is, amikor aludni fog a bölcsiben. Bent megnéztük az étrendet, egész héten főzelék lesz. Anyuka közölte, az ő kislánya soha életében nem evett sóskát, és egyébként sem esznek főzeléket. Mondván, hogy mert olyan, mint én voltam ilyen idős koromban. Ezek után csak annyit kérdeztem, mennyi idős a kislány, 2 hónappal idősebb Atinál.
Lehet, hogy eddig burokban éltünk?! Mert én nem gondoltam jutalmat (pláne csokit, cukrot, amit egyébként sem eszik itthon) csak azért, mert nem sírt. Csodálatos érzés, amikor megyek érte, és a szemembe nézve örül nekem, nem a táskámat tépi, hogy mit hoztál anya... Mert odafigyelek, mi legyen az ebéd, lehetőleg minél több főzelék, zöldség, gyümölcsféle. Mert nem arra nevelem, hogy olyan legyen mint én, vagy olyan legyen mint az édesapja. Pedig nem ő ez az anyuka volt az első és nem is az utolsó, akinek inkább nem mondok semmit a kis dolgainkról, mert úgysem értené meg...
