Képmutatás

"A gyerekeinket képmutatásra tanítjuk, a meg nem értett ünnepekkel, képmutatásra- érzelmeinkben."- Németh László

32 évig éltem (saját) gyerek nélkül. Megtehettem, hogy nem mentem olyan helyekre (pl. boltba), ahol nem volt szimpatikus az eladó. Gyerekkönyvtár, játszótér? Valaha a régmúltban... Amióta Attila megszületett, illetve már kismamaként is szembesültem a helyzettel, miszerint igenis föl kell tenni a pléhpofát és szépen kell mosolyogni olyan emberekre is, akikről nem túl pozitív a véleményem, ha a gyerekem érdeke úgy kívánja. Mi ez, ha nem képmutatás? Most még el is megy a dolog, de mi lesz akkor, ha elcsíp egy itthoni beszélgetést Apával, amikor negatívan nyilatkozom egy olyan emberről, akivel délelőtt még kedélyesen társalogtam? Mivel fogom ezt magyarázni? Nyilván továbbadom a képmutatást, aztán felnőttként eldöntheti, teszi-e. Mert szerintem kell valamilyen szintű képmutatás, ha nem akarok kirekesztett lenni a Társadalomból. Sajnos a mi városunk kicsi ahhoz, hogy ne legyek képmutató bizonyos helyzetekben.

Sárgák a fogai Atinak. Teljesen beparáztam, hogy én, mint nem odafigyelő anya,elrontottam valamit. Aztán kiderült, nem vagyunk egyedül a problémával. Így aztán most intenzív fogmosás van reggel-este. Szigorúan a borsónyi fogkrémet kettéosztva. Ugye a túl sok fluor sem jó...

Húsvét....
Nekünk ez semmit nem jelent, nem rendezünk nagy locsolkodást, illetve semmilyet. Évek óta csak esetleg a munkahelyemen locsoltak meg, de jól is van ez így. Idén még Attila sem látta jelentőségét, így ezt még megúszta Apa is. De szerintem a jövő évtől bizonytalan ideig kénytelen lesz locsolkodni járni...